Kaviart: Portugália
Akasztása előtt kérte, hogy az utolsó szó jogán, az őt elítélő bírójának is elmondhassa bűntelenségét. Vacsora idő volt amikor a vádlottat a bíró elé vezették, akinek éppen egy sült kakast szolgáltak fel. A bíró kinevette a vándort, amikor az azzal traktálta, hogy figyelje csak meg, hogy ha ártatlan a kakas fel fog ugrani a tányérjáról és kukorékolni kezd. A kötél már a nyakán volt, amikor a csoda megtörtént. A vándor kegyelmet kapott, a kakas pedig nemzeti jelkép lett, azóta is hírdeti a hit, igazság, szerencse és remény erejét.
A három üzenetet azonban, amit a gyerekek hallottak az egyház csak fokozatosan hozta nyilvánosságra. Amúgy ezt utóbb már csak Lucia, a legidősebb apácává lett lány tudta elmondani, mert az eset után egy évvel a kisebbeket elvitte a spanyol nátha. Az első üzenet az első világháborúnál is szörnyűbb háborút jövendölt, ezt az események után rögtön nyilvánosságra hozták. A másodikat csak 1940-ben tették közzé ez az oroszokról szólt. A harmadikat pedig csak a 80-as években, eszerint a Szűz azt üzente a fatimai olajfák alatt, hogy egyszer majd egy fehér püspök igyekszik az olajfák alatt, akit lelőnek.
Ez pedig a II. János Pál elleni 1981-es merénylet megjövendölése volt, ezért a golyót, amit kioperáltak a pápából beépítették a fatimai Szűz koronájába.
Az építés egyébként is gőzerővel folyt az elmúlt évtizedekben. Természetesen egy templommal kezdték, amelynek nagy testvérétmnemrégibenhúzták fel kapacitásbővítés címén, ebben ugyanis 8000 hívő is elfér egyszerre. Mindez persze smafu ahhoz képest, hogy a tér befogadóképessége nagyobb, mint a Szent Péter bazilika előtti tér, mert itt 300 000 ember ember tud imádkozni egyidőben.
Este megnéztük a híradóban a közvetítést és a tér tényleg teljesen megtelt.
Délelőtt már folyamatosan jöttek, a misék nyolc nyelven zajlottak, de akkor még olyan hihetetlennek tűnt, hogy ez a monumentális terület egybefüggő embermasszává válik.
Tekintettel a csoda napjára, mi egy nappal korábbra időzítettük az érkezést, hogy lássuk a készülődést, de még meg tudjuk mozdulni. Délelőtt még csak gyülekeznek, de a szabadtéri sátrak már tele vannak és az egy főre jutó tévéstábok és kamerák száma is számottevő.
A szívünkhöz kapunk, mert a kanyargós út végén hirtelen, mintha Reimsbe érkeztünk volna.
Döbbenetes méretek, letisztult gótika egyrészről,és még valami agyondíszített dolog másrészről, ami első pillantásra érthetetlen. És még ezzel sem kell beérnünk, mert még ott van két félbehagyott torony.
A kolostor óriási, a kerengő csodás, nekünk még meg kellett állnunk, mert az egyik teremben még katonai őrségváltás volt az ismeretle A I. Világháborús katona sírjánál. Az ízlés kérdése, hogy kinek szimpatikusak a terepszínű gyakorlóba és piros sálba öltözött katonák , akik vasalt csizmájukkal végigtrappolnak a csendre épült békés kerengőkön, hogy aztán bokát csattogtatva fegyverrel hadonászva helyet cseréljenek.
Alcobacaba megyünk tovább, ahol kék és rózsaszín házak, kovácsoltvas erkélyek, azulejoval, azaz kobalkt kék csempékkel borított falak között sétálunk a napsütésben hogy aztán bemenjünk Portugália valaha épült legnagyobb templomába, a XII-XIII- században emelt Moistero de Sanat Mariaba, amit Henrik király kezdett el építeni 1147-ben hálából, miután sikerült bevennie a santarémi erődöt. Az építkezést az utódok is folytatták és 100 évvel később elkészült a cisztercita kolostor is.
A figyelmünket két óriási síremlék foglalja le. Pedro királyé és Inezé.
Pedro beleszeretett a szép udvarhölgybe, de emiatt apja a király szörnyű haragra gerjedt és lefejeztette a szép Inezt, mert az államérdek azt kívánta, hogy rangos leány, kasztília infánsnője legyen a menye. Pedro megvárta, amíg meghal az apja és a kivégzésben részt vett szolgáknak kivágatta a szívét. Aztán kiásatta Inezt, felöltöztette, felültette a trónra és megkoronáztatta. A hab a tortán pedig az volt, hogy az udvar minden tagjának elé kellett járulnia és kezet kellett csókolnia a bomló hullának.
Az úton a buszon azt játszottuk, hogy ha választani lehetne, ki milyen korban élt volna szívesen. Nyugodtan mondhatjuk, hogy eziránt senkinek sem fájt a szíve. Pedig ha az udvaroncoknak nem is, Pedronak mégis volt szíve, azért állította szembe a két síremléket, hogy feltámadása után Inezzel egymást pillantsák meg először.
A kolostor csodás kuriózuma a hatalmas konyha, amely a földtől a plafonig csempézett és a tűzhely fölötti kürtő több emelet magas. Hogy a vízellátást biztosítsák pofonegyszerű megoldást választottak:bevezették a patakot a konyhába.
Jártunk a prefektóriumban is, ahova egy 20 cm széles ajtó vezetett állítólag azért, hogy a kövér szerzetesek ne juthassanak be az ebédlőbe.
Katartikus pillanat volt, amikor a zeneteremben ránk mosolygott egy fekete portugál férfi és váratlanul csilingelő szopránként szólalt meg, elénekelte az Ave mariát.
Az éttermet ahol vacsoráztunk már előző nap kinéztük, a kirakatban friss halak, a homártól a tengeri pisztrángon át a lazacokig minden, a pultokban csábító sütemények és a közönség: mintha születésnapot ünneplő kedves portugál kamionsofőrök keveredtek volna a nyugdíjas fado énekesek havi szakszervezeti vacsorájának résztvevőivel. A tapasztalt orr nem hagyott cserben, remek volt a vacsora, ahogy az utána következő játék is.
Mindenkinek fel kellett írnia valami jellemzőt magáról egy kis papírra. Ez lehetett idézet, vicc vagy kijelentés és a játé abban állt, hogy ki kellett találni, hogy melyiket ki írhatta. Mit mondjak, nem unatkoztunk. De egy Weörös Sándor idézet majdnem kifogott rajtunk, mígnem kizárásos alapon rájöttünk, hogy ez más már nem lehet, mint Henk a holland opera szerző. Kiderült, hogy nem csak kívülről tudja a verset, de meg is zenésítette, és Annával el is énekelték nekünk.
Aztán jött még mindenféle játék, amiken remekül mulattunk, igaz ezekhez el sem kellett volna utaztununk.
Cabo de Rocaban kezdtük a napot. A kontinentális Európa legnyugatibb pontján, ahol ugyan csak egy világítótorony van, de ahogy Camoes a legnagyobb lusitán eposzban írta „ itt ért véget a föls és itt kezdődik a tenger” Vagy ahgy a pórnép mondta akkoriban: itt a világ vége.
Ezért most, a portugáliai válság kitörésének idején történt, hogy egy tudósító kijött ide és csak annyit mondott: Cabo de Rocából tudósítok, itt a világ vége.
Az egyik fogadótér tetejét például 27 hattyú díszíti annak emlékére, hogy a királyi pár szeretett lánya, akinek kedvenc állata a hattyú volt 27 évesen elköltözött otthonról. A korabeli szokásokat tekintve szerintem nem kapkodta el...
Míg a másik terem plafonját 132 szarka díszíti, mert a királyné megcsalta királyt , aki ugyan idővel megbocsátott és elkészíttette a csodás kazettás mennyezetet, de hogy a kiránynét minden pillanatban emlékeztesse a történtekre, minden szarka mellé felfestetett egy a hűségre figyelmeztető intelmet.
A rossznyelvek szerint ugyan – mert ilyenek az udvarban is voltak – a királynak is volt vaj a füle mögött és azért festetett éppen 132 szarkát, mert pontosan ennyi udvarhölgy volt az udvarban, s ártatlanságuk elvesztéséhez nem kevés köze volt a királynak.
Amúgy fura népek ezek az uralkodók. Az egyik felesége pl. összeszűrte a levet hitvese, a király testvérével. Hogy megoldja a felmerülő problémát kommunikációs módszerekhez folyamodott. Először elterjesztette, hogy a királyból hiányoznak a férfias erények, de ez nem ártatott meg neki. Akkor világgá repítette, hogy homoszexuális, és ez már elég oknak bizonyult ahhoz, hogy elmozdítsák a trónról. A párocska erre a palota egyik szűk szobájába zárta az uralkodót, aki 9 évet élt még a börtönében.
A palotában egyébként gyönyörűen nyomon követhető az azulejo múzeumban előző nap látott technika mindegyike.
A csodaszép csempék korai darabjait még apró darabokból vágták ki, aztán volt amelyiket formákba nyomták, a többit festették. Mint a vadászteremben, ahol hatalmas faliképek vadász és rokokószerű kastélyjelenetekkel szórakoztatják az egybegyűlteket.
Az estorili tengerpart fölött kicsivel egy zsákutca végén automatikusan kitárul a kapu, amikor megérkezünk. A kertész elhessegeti az öt kutyát, Hubay pedig Benda Lacira való tekintettel barátságosan fogad minket.
Hubay magáról mesél, de a szemem a környezet vizslatja. A hatalmas nappaliban épp két Miro grafika néz velem farkasszemet. Az ebédlő kandallója fölött Hubay édesanyjának portréja, alatta Fülöp László szignója. A hanyagul félreállított kottatartón Hubay Jenő eredeti kiadású kottája. De a kottataró amúgy nem csak dísznek van, kéthetente házi muzsikára jönnek a barátok, utánunk néhány nappal például Szabadi Vilmosék érkeznek és hogy ne legyenek maguk, a vendéglátó meghívott néhány portugál muzsikust.
Házigazdánk szívesen mesél a családjáról, apjáról, Miklósról, aki ismert festő volt, anyjáról a norvég kisasszonyról, akit apja Horthy fogadásán pillantott meg először. A családi legendárium szerint ott bökte meg a barátját és közölte, hogy az a szőke lány lesz a felesége. És így is lett.
Mesélt a Dunára néző Hubay villáról, amelynek helyén ma Viktória néven szálloda áll, a felajánlott kárpótlási jegyekről, amelyeket nem fogadtak el a nővérével, a 8000 holdnyi Győr melletti birtokról és a 48 000 holdnyi felvidékiről. Elvettek mindent, ma már nem keresnek mást, mint egy Rembrandtot, amit valószínűleg az oroszok vittek el és egy Cranachot, amiről tudják, hogy Angliában van és 8 millió Eurót ér.
És hogy milyen a világ. Egy szép nap egy láda érkezett az estorili házba. Kinyitották és lásd csodát: színültig volt ezüsttel. Az óriási szamovárt, a gyertyatartókat mi is láttuk. A történet pedig mesébe illő.
A szülei anno elástak egy csomó ezüstöt a Mosóczi birtokon. Két egykori szolgálójuk a háború után kiásta a ládát és a legnagyobb titokban Bécsig gyalogolt velük, ahol tudván, hogy édesapja felesége norvég, leadták a norvég követségen. A követség pedig kipostázta hozzájuk. Kérdeztük, hogy megjutalmazták-e őket, monda, hogy kinyomozták, hogy kik voltak, de a sors fintora, hogy sohasem sikerült eljuttatniuk hozzájuk semmilyen segítséget.
Aztán továbbmegyünk Cascaisba, gyönyörű Nizzához hasonló tengerpart, pici főtér, étterem kávézót ér, mi felhalmozunk egy csomó sütit és böcsülettel megmeózzuk a helyi cukrászokat.
Szombat
Az első igazán laza napunk.
A főutca házaiban turistáknak felszerelkezett boltok, a helyi specialitás a csokiból készült apró pohár, amibe vadcseresznyelikőrt öntenek. Élvezetes hely, ma. Mindebből Aragóniai Izabel nem sokat profitálhatott a várban fent, amit Dénes király adott neki nászajándékba 1282-ben anno domini.
Aztán Nazaré, egy kis halászfalu, a halászat régen veszélyes üzemág volt, a férfiak kihajóztak és csak egy hét után jöttek, vissza, ha jöttek. Az asszonyok vártak és minden nap felvettek egy alsószoknyát, a hetediken az uruk tiszteletére a legdíszesebbet. Amikor megérkezik egy turistabusz, az aszalt gyümölcsöket áruló asszonyok felugranak és elkezdik mutogatni a hét alsószoknyájukat, amely alatt glatt keményített csipkeszárú fehér bugyogót hordanak. A nénik bokája dagadt, térdük kalács, lábszáruk sötétbarnára sült, de az alsószoknyát emelgetve a tér és a bugyogó között hófehér a lábuk.
Sok a turistabusz, a meló strapás, de fogy a füge.
A tenger fölé sziklahágó magasodik. A legenda szerint egy templomos lovag egy szarvast üldözve a lovával vágatott. Egyszerre csak elérkeztek egy szikla kiszögeléshezm amikor a szarvas a mélybe zuhant. A lovag lova is vágtatott tovább, a lovas is későn vette észre a szakadékot és fohászkodni kezdett a Szűzanyához, aki az utolsó percben megállította a lovát. A csoda emlékére egy kis templomot emelt a lovas, amit a zarándokok persze kinőttek és 1377-ben építettek egy nagyobbat is, a Nossa Senhora da Nazarét.
Vasco de Gama is ide a sziklához jött fohászkodni, hogy sikeres legyen az útja.
Aztán megebédelünk az Atlanti óceán partján, a tenger sima, a nap káprázatosan süt, legalább 30 ha nem 35 fok van és október közepe.
Innen megyünk egy XVI- századi kastélyból átalakított luxus szállodába az úgynevezett pousadaba, nem messze Sintrától. Olvasgatunk és beszélgetünk a medence partján, aztán este besétálunk a városba, hogy a szabadban vacsorázzunk, idén vélhetően utoljára. Az étterem tulajdonosnője miután megtudja, hogy szeretnénk kiülni, bemegy és kicipeli az asztalokat az utcára. Öt perc alatt megterít a mi nagy csapatunknak. Laci profin fordítja a portugál étlapot és amiben nem biztos, megkérdezi, erre a nő beszalad és pár perc múlva megjelenik egy kitálalt étellel, hogy lássuk mit nem értünk az étlapon.
Boros hajózási élményeit meséli, mi megszakadunk a röhögéstől,Laci pedig portugál forgatásait és élményeit idézi fel, amelyek nem kevésbé szórakoztatóak.
A nap nagyobbik részében a gyönyörű Coimbraban császkálunk, ahol
ahol hat király bölcsője ringott és így a nemzeti öntudat megtestesülésének a színhelye. 1347-ig ez volt Luzitania fővárosa, ma már csak a tudományé, lévén ez Portugália legrégebbi egyetemi városa, de ma is 25 000 diák tanul itt. A várost az a Dinis király alapította a XII. században, akinek a felesége a rózsa csodáról híresült el. A történet persze nekünk is ismerős, a királyné neve nem meglepő módón magyarul Erzsébetnek hangzik, aki a szegényeknek kenyeret vitt, de a király ezt nem szívlelhette és amikor egyszer elcsípte és megkérdezte, hogy mit visz a hóna alatt, a kenyerek rózsává változtak.
Az egyetem könyvtára olyan csodálatos, hogy talán az én nagy kedvenceimet a pannonhalmit és a bécsit is lepipálja. 1537-ben V. János király alapította, a leggazdagabb király, akinek uralkodására esik a braziliai bányák aranyának kitermelése.
A könyvtárnak három része van és fent 40 ezer, lent további 200 000 latinul íródott kötetet tárolnak. A könyvtár rovarmentesítését teljesen bio módon oldották meg, denevéreket költözettek be, akik éjszaka kirepültek és tették a dolgukat.
A diákokra cerberusok vigyáztak, arról gondoskodtak, hogy csönd legyen, illetve ők hozták elő a kívánt darabokat, ha a diák csöngetett.
Rendnek kellett lennie, ezt bizonyítja a pincében található börtön. Érthetően magánzárkákba küldték azokat, akik utcai verekedésben vettek részt, vagy egyszerűen csak nem értek be estére időre.
Aztán irány Porto. Buszos városnézés és sok portugál süti után fejünkbe vesszük, hogy megnézzük a Serralves alapítvány múzeumát, amelynek már az épülete is izgalmas. A nagy fehér minimál tömb10 évvel ezelőtt elnyerte a legnagyobb építészeti díjat. A benne lévő videoart kiállítás nem csigázott fel jelentősen, de aztán a gyönyörű parkon keresztül elsétáltunk az itt art nuovonak mondott, szerintünk bauhaus villába, amely akkora élmény volt, mint talán semmi. az 1923- ban épitett villa, hatalmas tereivel, síma formavilágával, olyan gyönyörűség, hogy 90 év múltán is design etalon lehetne.
Ha én lennék a portugál idegenforgalmi hivatal vezetője, ez lenne az egyik olyan nevezetesség, amit minden prospektusba beletennék.
Porto
A portói pousada, ahol lakunk, egyszerűen mesés. Ez Portugália legújabban restaurált kastélya. Egy XVIII.századi barokk palota, amit csodálatosan helyreállítottak. Freskók, tükrök, gyönyörű bútorok. A közvetlen folyóparti kertben medence, bent fedett uszoda, spa. A szálloda részt a mellette levő magtár átalakításával tökéletes ízléssel alakították ki. Óriási szobák, kilátás a folyóra, az eredeti faragott kőablakpárkányokra belülről le is lehet ülni, minden letisztult, a maga módján modern, kényes eleganciájú, khekibe hajló matt arany színű.
Nem mertünk a hotelben maradni vacsorára,mert túl sok nulla ugrált lelki szemeink előtt. A medence és egyben a folyó partján, Portó legszebb része a lábaink előtt hevert, egy- egy pezsgő vagy koktél elszopogatása után indultunk éttermet keresni.
Aztán Gábor kupaktanácsra hívott három taxisofőrt, azt próbálta nekik elmagyarázni, hogy vigyenek egy családias étterembe, ahol jó a kaja, ahova ők is szívesen járnak. Próbálkozott angolul, aztán németül, franciául, olaszul és spanyolul, semmi eredmény. Mint az egyszeri viccben, amikor áll a paraszt bácsi az úton és ugyanígy próbálkozik a turista, míg végül kedveszegetten elmegy. És akkor a paraszt bácsi odafordul a gyerekhez: Na látod mennyi nyelven tudott, oszt mégsem ment vele semmire.
Szóval visszatérve Gáborhoz, végül mutogatott, távolabbról a nagy vehemenciától úgy tűnt, hogy már-már tornagyakorlatokat végez, amikor Laci a segítségére sietett és benyögte a belvárosi I. Lajos híd nevét portugálul. Ezek fellélegeztek, mi meg hamarosan rájöttünk, hogy csak pár percre ácsorogtunk.
A híd és a vár csodálatos esti kivilágítása alatt a portoi folyóparton vacsoráztunk. Nem volt házias, legkevésbé sem taxisofőrös, inkább turistás, de a legjobb helyen a legjobbkor, októberben a folyóparton a szabadban, teljes városi díszkivilágításban. Soha rosszabbat!
Hétfő
Megnéztük a portoi katedrálist, aztán bementünk a San Bento pályaudvarra, ahol az azulejoval borított monumentális falak között ismét szó esett Tengerész Henrikről.
Voltunk a XIII. századi Szent Ferenc templomban, amit az egyház az ellenreformáció után teljesen beborított arany fafaragásokkal. Kétszáz kiló arany és a rengeteg szobor meg ciráda lenyűgözhette a híveket, minket kevésbé. Mindenesetre érdekes volt hallani hogy nincsenek véletlenek, hiszen az egyház vissza akarta hódítani a híveket és a többségében írástudatlan embereknek a szobrokkal akarta elmagyarázni a XII törzs születését vagy a ferences szerzetesek történetét, akik Marokkóban az életüket is áldozták. Mindenesetre meglepő, hogy a szegénységet és puritánságot hirdető ferencesek ilyen fényűző templomot alkottak és ilyen döbbenetes pénzeket költöttek, de állítólag sok gazdag ember halmozta el őket adományokkal. It hallottunk előszőr Dávid király apjáról, Jesszéről.
A hajókirándulás idején már tűző napsütésben ringhattunk. Az egykori borszállító hajó korhű másán áthaladtunk Porto hat hídja alatt és a partokat nézve ismét úgy éreztük, mintha egy opera terjedelmes és patinás díszletei között hajóznánk.
Az érzekeinket az itt szétosztott pesti csokival bevont guatemalai kávé csak turbózta.
A borkóstolás helyszíne az 1920- ban alapított Graham gyár pincészete volt, ahol évente 25 millió palacknyi portóit állítanak elő.
Egy skót család alapította a céget azok után, hogy itt 1755-ben Portugáliában kijelölték a három fő bortermő vidéket. A bor minőségét - mondták - két alapvető dolog, a klíma és a talaj határozza meg. Ehhez már csak hozzájárul az a palához hasonlítható kőzet, amely nagyon jól tűri a nedvességet, de át is ereszti. Az Atlanti óceánról érkező áramlatok mérséklik az időjárási szélsőségeket, mégis a középső és a keleti területekről származik a jobb bor.
A portóihoz felhasznált szőlőtőkék talaját teraszosan művelik. de miután a teraszok nagyon keskenyek, a termést csak kézzel lehet szedni. Ez egyben lehetőséget teremt arra is, hogy a szemeket, már szedéskor nagyság szerint csoportosíthassák.
A legjobb bor a mai napig a taposott szőlőből készül. Ezek után következik a fermentáció. Ilyenkor alakul ki a száraz bor. A portói bor sajátossága azonban az, hogy a fermentációt leállítják, hogy a cukor benne maradjon a borban. Ehhez 77%-os természetes alkoholt, brandyt használnak. Utána a bort elszállítják és hat hónapig a Douro völgyben tárolják. A szüret után hat hónappal azonban ott már annyira kezd felmelegedni az idő, hogy a hordókat vissza kell hozni.
A portói fehér bor egészen új, félédes és extra dry verziója készül, ezeket lehűtve aperitifként használják.
A vörös is kétféle. Az úgynevezett ruby sötét vörös. Hatalmas tölgyfa hordók előtt álltunk, amelyekben ezeket tárolják. Tekintettel arra, hogy a mennyiség döbbenetes, kevés levegővel érintkezik, nagyon lassú az oxidáció. Ezek a borok gyümölcsösek, szilva, cseresznye, eper, áfonya ízeket lehet bennük felfedezni. Hosszú évekig tartják őket a nagy hordókban. Amit mi kóstoltunk, az egy 2006-os szüretelésű szőlő volt, amit idén palackoztak először. A lassú oxidációnak köszönhetően és amiatt, hogy félig műanyag félig parafa dugót tesznek bele, az üveg kinyitása után a bor még hat hónapig fogyasztható. ( feltéve, hogy marad még a palackban valami)
A másik vörös az úgynevezett "tony" barnás színű. Ezt kis tölgyfahordókba teszik, az oxidáció ezúttal gyors. Csak parafa dugóval lehet palackozni és a nyitást követően három napon belül meg kell inni.
A pince raktárában őrzik az úgynevezett vintage évek borait, így nevezik a legjobb szüretek évjáratait. Vintage évből évtizedenként kettő, szerencsés esetben három van. Ezekben az években a bort nem szűrik. A nagy hordókban legfeljebb három évig tárolják, sötét üvegekben ( hogy lassítsák az oxidációt) fektetve érlelik.
Fogyasztás előtt egy napig állítani kell őket, hogy leülepedjen, de még ezek után is szűrni kell. ( Szóval guzmis egy dolog és semmilyen hirtelen felindulást, hebehurgya manővert -hogy no drágám mi lenne, ha most ezt meginnánk - nem tűr)
Az évszázad legjobb évei a 94, a 77, a 85 és az 1963 voltak.
A kaviart csapatban ezúttal is voltak borszakértők, borrend tagok is, akik szerint jó borokat kóstoltunk, egy fine wine- t, aztán egy érett cseresznyére emlékeztető 2006-os szüretelésű rubyt és egy 10 éves tonyt, aminek a színe inkább egy jó konyakéra emlékeztetett.
október 18. Kedd
Tomárt tényleg nem lehetett kihagyni. Elmentünk Portugália legrégebbi zsinagógájába és a múzeumban a holttengeriekhez hasonló tekercseket láthattunk. De a hely az ugyanilyen különleges keresztény érdekességeiről is hires, hiszen a Templomos lovagok rendjének betiltása után Portugáliában a templomosokat nem végeztették ki, hanem a XIII. században új rendet alapíthattak, a Krisztus Lovagrendet. Amely egyrészről egyedülálló mentőcsomag volt, hiszen még 100 évig továbbélhetett a rend, márrészt a király altruista mentőakciója mögött anyagi érdek is lappangott, hiszen a templomosok hatalmas vagyonnal rendelkeztek, amelyet kár lett volna veszni hagyni. A rend főnöke Tengerész Henrik volt ( nanáhogy) és Tomarban emelt templomuk a jeruzsálemi Szent Sír és Salamon templomának mintájára emelték.