Hétfő
A reptérről befelé Benda Laci a tények mellett már mesélt néhány olyan történelmi momentumot is, amelyek bepillantást engedtek a portugál néplélekbe és érdekesebbnek bizonyultak, mint az egyébként fontos információk. Bár az vitathatatlanul kihagyhatatlan, hogy Portugália akkora mint Magyarország, lakossága is 10 millió, mégis 120 millió ember beszéli a nyelvüket szerte a világon és ez meghatározza az attitűdjüket. A finomságokból pedig a két kedvencem, hogy Portugáliának csak egyetlen szomszédja van, Spanyolország, ez az ország pedig az évszázadok alatt mindössze 61 éven át uralta a Portugálokat, 1580-tól 1640-ig. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy meglegyen a nagy ellenség, aki mindent elront, akinél mindig nagyobbat kell építeni és akiknél minden jobb, ami portugál, legyen az művészet, bor vagy természeti szépség. Ahogy a portugál közmondás is tartja: „A sanyoloktól ne várj se jó szelet, se jó házasságot.”
A másik történet közelmúltbéli. A diktátorról elnevezett volt Salazar híd ma már az Április 25-e nevet viseli. Nemrégiben nagy vita volt a parlamentben a nemzeti ünnep megtartásénak időpontja körül. Két nézet csapott össze. A politikusok egyik fele kötötte az ebet a karóhoz, hogy április 25-ét április 25-én kell ünnepelni, mások amellett érveltek, hogy jobb lenne, ha az adott évben április 27-én tartanák a nemzeti ünnepet, mert akkor a hosszú hétvégén méltóbban és hatékonyabban tudnának ünnepelni.
De mielőtt bárkinek is eszébe jutna megmosolyogni őket, érdemes megjegyezni, hogy ebben az országban 25 év alatt négy metro vonalat építettek, hogy az Eu-tól érkező és éppen el nem sikkasztott pénzeket infrastruktúrára költötték és ez bizony látszik is.
S tették ezt egy szörnyű állapotban lévő országban, ahol 36 évig éltek egy diktátor uralma alatt. A diktátor, Salazar először csak pénzügyminiszter volt. Önéletrajzában azt írta, hogy 32-ben azzal a feltétellel vállalta el a posztot, hogy tejhatalmat adnak neki. Ez azonban nem ment könnyen. Visszaemlékezése szerint körülállta harminc egyenruhás katonai vezető, akik elővették kardjukat és rászegezték. Ő ekkor benyúlt a zsebébe és előrántotta a ceruzáját.(J) Egy papírra felrajzolta a költségvetési számokat, mire a 30 tábornok megjuhászodott.
A róla elnevezett diktatúra jelképe a 3F volt:
Família, azaz a család, Fado, a szegény emberek szellemi tápláléka és Fatima, a vallás jelképe, mert Salazar bigott katolikus volt.![]()
Az 1974.es Szegfűk forradalmán egyetlen lövés sem dördült el, a hatalomátvételt a gyarmatokról visszatért katonák szervezték, akik elfoglalták a stratégiai pontokat és ezzel Portugália felszabadult. Azóta is a klasszikus kép a forradalom ikonikus jelképe amint egy kisfiú szegfűt tűz egy tank csövébe.
Az első vacsora igazi alámerülés volt. Hangulatos kisvendéglő, turistákkal és helyiekkel, és a híres sózott hallal a bacalhauval.
Lisszabon hagyományos zenéje a fado melankólikus egy zenei műfaj. Az énekest a tizenkét húros portugál gitáron kísérik, ez azonban még nem lenne ok arra, hogy bú faktora olyan magasra hágjon, hogy ismerői szerint néhány dal után mindenkiben manifesztálódik az öngyilkosság gondolata. Még jó, hogy nekünk szerencsénk volt ezen az estén, mert a két dívának és a torreádorra hajazó fado énekesnek sikerült kiválogatnia a népi fado kincsből a legvidámabbakat, így csak a melankólia szele érintett meg, de elfújni nem tudott, mert időről időre előpattantak a láthatóan családi vállalkozásban, ámde profin ropó táncosok, akik remek kedvre derítettek. És miközben hallgattuk az igazán virtuóz gitárost, mély nyomokat hagyott bennünk a bacalhau, a portugálok nemzeti eledele. A szárított tőkehalat állítólag 365 módon tudják elkészíteni, de megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán felesleges ez az erőlködés. Nem tudtam eldönteni, hogy az erős illat vajon a halra olvasztott túlérett sajtból, vagy magából a halból ered.
Másnap már tudtam, hogy az utóbbiból. És bár messzemenően értékelendő a felfedezők egykori találékonysága, mellyel meglelték a hosszútávon is tartósítható élelmiszert, a hagyományőrző erőfeszítés számunkra totálisan hiábavalónak bizonyult.
Kedd
A várost először a Szent György várból pillantottuk meg. A Teju folyó tengerként szélesedett előttünk. Fentről is láthattuk az Április 25e hidat, amely nem véletlenül hasonlít megszólalásig a Golden Gate-re ugyanis ugyanaz a cég tervezte. Még a magasból is érzékeltük Európa legnagyobb hídjának a Vasco de Gamanak döbbenetes méreteit. 17 km hosszan nyújtózott előttünk, 2-3 sávos autópályát vezetnek át rajta, monumentális egy jószág.
Remek kilátás nyílt a Krisztus szoborra is, amelyet a Portugálok akkorára formáztak, mint a brazíliai testvért, csak éppen tízszer olyan magas emelvényre állították, szóval összességében előállították a nagyhatalmi jelvényt.
Föl akartunk szállni a vágy 28-as villamosára, ahonnan nem csak a szűk utcákba, de a lakásokba is be lehet kukucskálni, de tűzött a nap, 35 fok volt, a villamoson tömegek, egy idő után eluntuk és inkább sétára adtuk a fejünket, amit egyáltalán nem bántunk meg. Nem csak azért mert saját talpunk alatt érezhettük a San Fransiscora emlékeztető meredélyeket, de beleszippanthattunk a XVIII. század levegőjébe, és a szűk sikátorokban olykor tényleg éreztük, hogy az idő a sors jóindulatából megállt. Ezt a várost az 1755-ös földrengés óta a természet és a háborúk is megkíméltek, ugyan hány európai nagyváros mondhatja ezt el magáról?
Úton útfélen kakasokkal találkoztunk, fából, fémből, textilből, ablakban, háztetőkön, a szuvenír árusoknál. Mi a csuda ez a kakas dömping? A történet szerint egy vándor egyszer egy kisvárosban pihent meg Barcelos-ban, ahol vendéglátója az ezüst evőeszköz ellopásával vádolta. Vétlenségét hiába hangoztatta, hmarosan halálra ítélték.
Akasztása előtt kérte, hogy az utolsó szó jogán, az őt elítélő bírójának is elmondhassa bűntelenségét. Vacsora idő volt amikor a vádlottat a bíró elé vezették, akinek éppen egy sült kakast szolgáltak fel. A bíró kinevette a vándort, amikor az azzal traktálta, hogy figyelje csak meg, hogy ha ártatlan a kakas fel fog ugrani a tányérjáról és kukorékolni kezd. A kötél már a nyakán volt, amikor a csoda megtörtént. A vándor kegyelmet kapott, a kakas pedig nemzeti jelkép lett, azóta is hírdeti a hit, igazság, szerencse és remény erejét.
Kedd volt, tehát nem hagyhattuk ki a Ladrá-t, a Tolvajnő (bolha)piacát, amely évszázada kínálja pompás portugál portékáit a csecsebecséktől a csempéken át a csodamaszkokig! Életszerű keveréke volt ez a vasárnapi Petőficsarnok beli kirakodónak és a szentpétervári bolhapiacnak. Portugál kacatok, iparművészeti alkotásokkal, afrikai mütyűrök, valódi régiségekkel, pokrócon, asztalon, boltokban. Akiben ettől sem éledezett a vadászenvedély, abból hiányoznak az efféle gerjedelem génjei.
A Comércio-n, a Megfeketedett Ló terén, a Tejo-partján Benda Laci tényleg elmesélte hogyan jutott Portugália a diktatúrától a fellélegzés időszakán át a mai válságba.
Délután érkeztünk a Gulbenkian múzeumba. Az örmény műgyűjtő az egyiptomi művészettől a keleti kincsekig sok mindent fölhalmozott. Életművét a portugál államra hagyta, s hogy az mekkora, azt bizonyítja, hogy csak a képtárában olyan mesterek művei között sétáltunk, mint Watteau,Rubens, Rembrandt vagy későbbről Gainsborough, Turner, Corot, a XIX századból Manet, Dégas, Renoir.
Külön teremben kapott helyet a Lalique gyűjtemény, aminek alapvetően nem vagyok rajongója, de tényleg gyönyörű egyedi darabokat halmoztak fel, a szecesszió remekeit. Mint utóbb kiderült nem véletlenül, hiszen Lalique Gulbenkian barátja volt és a legtöbb darabot ő adta (el?) az örmény gyűjtőnek. Az egész múzeum átlátható, bejárható és épp ez az előnye, nem érzi úgy az ember, hogy már azt sem tudta mit látott, mint ahogy hiányérzet sem marad amiatt, ami kimaradt.
Este randevúnk volt a Baixan és az Eiffel-féle Elevador da Santa Justaval mentünk fel a Baixa negyedbe, amely az 1755-ös földrengés utáni újáépítéskor lett a város kereskedelmi és pénzügyi központja. Nyüzsgő főutca, kávéházak, a sarkokról a Hermes bolt üzeni, hogy a belvárosban vagyunk, ugyanakkor ez már csak egy kis kirakat világ. A negyed hanyatlása már a múlt század 50-es éveiben megkezdődött, feleannyian élnek itt , mint akkoriban és és minden harmadik ember 76 évnél idősebb. Állíólag 700 millió(!) Euro kellene a felújításhoz. Nem aktuális…
Az Eiffel féle lift ( amelyet igazából egy tanítványa tervezett), még a sorállás ellenére is vonzó két perces kaland és egyben bepillantást nyújt a válságban lévő ország lakosságának habitusára. A két liftből csak az egyiket működtetik. ( Oks otthon érezzük magunkat) A sor kígyózik, a kezelő kislány lezárja az ajtót és komótosan kibontja az otthonról hozott gondosan csomagolt szendvicsét. Megjelenik a másik kezelő kislány, - a másik liftté – és amíg egyeske falatozik, ő szóval tartja. Teszik mindezt a lezárt lift üvegajtójának másik oldalán. A turisták sora nő és nő. A szendvics lassan fogy. Na ja, jó társaságban… Aztán ketteske köszön és jobb kettőn el. ( a második liftet nem nyitja ki. )Az elsőbe egyeske beenged 20 embert, mi leperkálunk fejenként öt Eurót és mienk az élmény.
Fentről lenézünk a városra, aztán egy teázóban JOSÉ MANUEL BARRETO Pesten végzett portugál szociológussal beszélgetünk. A est fénypontja, amikor a lisszaboni José, Henkkel, a mi Holland barátunkkal magyarul vitatkozik arról, hogy hány lakos tesz egy települést faluból kisvárossá.
Szerda.
A napot Fatimában kezdtük, Portugália leghíresebb zarándokhelyén. A történet szerint 1917-ben három pásztorgyerek egy 7, 9, és 10 éves csodát látott. Megjelent előttük a Szűz és azt mondta, hogy minden hónap 13-án menjenek ki a mezőre és figyeljenek. Ők szót fogadtak és érdemes is volt, mert mert pontosan hat hónapra rá, a nap mintha hirtelen lezuhant volna. Ha tisztelettel és mások érzelmeit meg nem sértve megengedtetik némi kétkedés, akkor Lacit idézve a tényekhez az is hozzátartozik, hogy a fatimai papok az események előtt egy évvel kezdték el tanítani, felkészíteni a három írástudatlan pásztor gyereket arra, hogy mit kell tenniük, ha csodát látnak.
Az inkriminált napon, október 13-án már 70 000 ember várakozott, nem is hiába, mire jött a fényesség.. Aztán évek múlva 23 illetve 80 év múlva kiderült, hogy a szűz üzent is.
A három üzenetet azonban, amit a gyerekek hallottak az egyház csak fokozatosan hozta nyilvánosságra. Amúgy ezt utóbb már csak Lucia, a legidősebb apácává lett lány tudta elmondani, mert az eset után egy évvel a kisebbeket elvitte a spanyol nátha. Az első üzenet az első világháborúnál is szörnyűbb háborút jövendölt, ezt az események után rögtön nyilvánosságra hozták. A másodikat csak 1940-ben tették közzé ez az oroszokról szólt. A harmadikat pedig csak a 80-as években, eszerint a Szűz azt üzente a fatimai olajfák alatt, hogy egyszer majd egy fehér püspök igyekszik az olajfák alatt, akit lelőnek.
Ez pedig a II. János Pál elleni 1981-es merénylet megjövendölése volt, ezért a golyót, amit kioperáltak a pápából beépítették a fatimai Szűz koronájába.
Az építés egyébként is gőzerővel folyt az elmúlt évtizedekben. Természetesen egy templommal kezdték, amelynek nagy testvérétmnemrégibenhúzták fel kapacitásbővítés címén, ebben ugyanis 8000 hívő is elfér egyszerre. Mindez persze smafu ahhoz képest, hogy a tér befogadóképessége nagyobb, mint a Szent Péter bazilika előtti tér, mert itt 300 000 ember ember tud imádkozni egyidőben.
Este megnéztük a híradóban a közvetítést és a tér tényleg teljesen megtelt.
Délelőtt már folyamatosan jöttek, a misék nyolc nyelven zajlottak, de akkor még olyan hihetetlennek tűnt, hogy ez a monumentális terület egybefüggő embermasszává válik.
A kövezet közepén egy sima gránit út húzódik, ezen térden csúszva haladnak az elszánt hívek a templomig. Kezükben gyertya, a többség térdén sportboltban vásárolt térdvédő, és sokukat a családtagjai napernyővel kísérnek. A legmegdöbbentőbb mégis az,hogy a kezükben egy testrészt formázó gyertyát visznek, a hónuk alatt egy óriási lábat mellett, lábat, fület, kinek mire van szüksége. Nem könnyű szabadulni a látványtól, meg is érint, még ha az életnagyságú viasz lábak látványa a kommunikáció hatalmát is sejtetik.
Tekintettel a csoda napjára, mi egy nappal korábbra időzítettük az érkezést, hogy lássuk a készülődést, de még meg tudjuk mozdulni. Délelőtt még csak gyülekeznek, de a szabadtéri sátrak már tele vannak és az egy főre jutó tévéstábok és kamerák száma is számottevő.
Innen Batalhaba vezet az utunk, ahol egy XIV. századi domonkos rendi kolostor terpeszkedik a hegy tetején, amelyet I. János ajánlott a Szűzanyának, ha győzelemhez segíti és legyőzheti a kasztíliaiaiakat. A kérés meghallgatást nyert, Portugália pedig 200 éves függetlenséget.
A szívünkhöz kapunk, mert a kanyargós út végén hirtelen, mintha Reimsbe érkeztünk volna.
Döbbenetes méretek, letisztult gótika egyrészről,és még valami agyondíszített dolog másrészről, ami első pillantásra érthetetlen. És még ezzel sem kell beérnünk, mert még ott van két félbehagyott torony.
Persze van magyarázat. A templomot és kolostort 200 évig építették, mert az uralkodók a hódítások miatt meglehetősen elfoglaltak lettek. Ettől aztán a monumentális épület egyik része gótikus, a másik már reneszánsz jegyeket is mutat. A díszek az úgynevezett Manuel stílus jegyei, amelyekben a hódítások jelképei , a hajóskötelek és csomók jelennek kőbe vésve. A két tornyos részt befejezetlen kápolnának is nevezik, mert az építtető Alfonz király időközben felköltözött Lisszabonba, hogy irányítsa a felfedezéseket, amelyekre kellett a pénz, így az építkezést félbehagyta.
A kolostor óriási, a kerengő csodás, nekünk még meg kellett állnunk, mert az egyik teremben még katonai őrségváltás volt az ismeretle A I. Világháborús katona sírjánál. Az ízlés kérdése, hogy kinek szimpatikusak a terepszínű gyakorlóba és piros sálba öltözött katonák , akik vasalt csizmájukkal végigtrappolnak a csendre épült békés kerengőkön, hogy aztán bokát csattogtatva fegyverrel hadonászva helyet cseréljenek.
Alcobacaba megyünk tovább, ahol kék és rózsaszín házak, kovácsoltvas erkélyek, azulejoval, azaz kobalkt kék csempékkel borított falak között sétálunk a napsütésben hogy aztán bemenjünk Portugália valaha épült legnagyobb templomába, a XII-XIII- században emelt Moistero de Sanat Mariaba, amit Henrik király kezdett el építeni 1147-ben hálából, miután sikerült bevennie a santarémi erődöt. Az építkezést az utódok is folytatták és 100 évvel később elkészült a cisztercita kolostor is.
A figyelmünket két óriási síremlék foglalja le. Pedro királyé és Inezé.
Pedro beleszeretett a szép udvarhölgybe, de emiatt apja a király szörnyű haragra gerjedt és lefejeztette a szép Inezt, mert az államérdek azt kívánta, hogy rangos leány, kasztília infánsnője legyen a menye. Pedro megvárta, amíg meghal az apja és a kivégzésben részt vett szolgáknak kivágatta a szívét. Aztán kiásatta Inezt, felöltöztette, felültette a trónra és megkoronáztatta. A hab a tortán pedig az volt, hogy az udvar minden tagjának elé kellett járulnia és kezet kellett csókolnia a bomló hullának.
Az úton a buszon azt játszottuk, hogy ha választani lehetne, ki milyen korban élt volna szívesen. Nyugodtan mondhatjuk, hogy eziránt senkinek sem fájt a szíve. Pedig ha az udvaroncoknak nem is, Pedronak mégis volt szíve, azért állította szembe a két síremléket, hogy feltámadása után Inezzel egymást pillantsák meg először.
( Arról nem szólt a fáma, hogy a Kedves feje hogy kerül majd vissza a nyakára az inkriminált pillanatban, de mindent nekünk se kell tudni.)
A kolostor csodás kuriózuma a hatalmas konyha, amely a földtől a plafonig csempézett és a tűzhely fölötti kürtő több emelet magas. Hogy a vízellátást biztosítsák pofonegyszerű megoldást választottak:bevezették a patakot a konyhába.
Jártunk a prefektóriumban is, ahova egy 20 cm széles ajtó vezetett állítólag azért, hogy a kövér szerzetesek ne juthassanak be az ebédlőbe.
Katartikus pillanat volt, amikor a zeneteremben ránk mosolygott egy fekete portugál férfi és váratlanul csilingelő szopránként szólalt meg, elénekelte az Ave mariát.
Az éttermet ahol vacsoráztunk már előző nap kinéztük, a kirakatban friss halak, a homártól a tengeri pisztrángon át a lazacokig minden, a pultokban csábító sütemények és a közönség: mintha születésnapot ünneplő kedves portugál kamionsofőrök keveredtek volna a nyugdíjas fado énekesek havi szakszervezeti vacsorájának résztvevőivel. A tapasztalt orr nem hagyott cserben, remek volt a vacsora, ahogy az utána következő játék is.
Mindenkinek fel kellett írnia valami jellemzőt magáról egy kis papírra. Ez lehetett idézet, vicc vagy kijelentés és a játé abban állt, hogy ki kellett találni, hogy melyiket ki írhatta. Mit mondjak, nem unatkoztunk. De egy Weörös Sándor idézet majdnem kifogott rajtunk, mígnem kizárásos alapon rájöttünk, hogy ez más már nem lehet, mint Henk a holland opera szerző. Kiderült, hogy nem csak kívülről tudja a verset, de meg is zenésítette, és Annával el is énekelték nekünk.
Aztán jött még mindenféle játék, amiken remekül mulattunk, igaz ezekhez el sem kellett volna utaztununk.
Október 13, csütörtök
Ismét Lisszabon. A reggelt a Tejo-partján a hajnali piacon kezdtük, ami nagy megnyugvásunkra itt 9 órát jelent, szóval ennek az országnak kétségbevonhatatlan előnyei vannak. A piac azonban Benda Bubut is megdöbbentette, a tavaly még nyüzsgő hely úgy nézett ki, mint nálunk a Verseny utcai piac VPOP ellenőrzés után. Csak itt pénzügyőrök helyett a válság vitte el az árusokat.
Aztán elmentünk az Azuleju ( csempe) múzeumba, amely a lisszaboni top 5 egyik látványossága. Itt mutatták meg a különböző technikákat, ahogy a csempéket évszázadokon át készítették és azt hiszem sikerült a meglepetés. Minden kaviartos kapott egy csempét és ecseteket, az asztalokra kitettek egy csomó festéket, elmondták a technikát, ahogy festeni kell és nekiááltunk alkotni. Aztán elvették a műveinket és ahogy előre megszerveztük elvitték kiégetni. Ha elkészültek, utánunk hozzák a szállodába.
A közelben vetettünk egy pillantást a Rózsaszín palotára,a Felfedezések Emlékművénél Benda Laci mesélt nekünk Tengerész Henrikről, a négy kontinensen terpeszkedő birodalom tündökléséről és bukásáról, aztán elmentünk a földrajzi fölfedezések mesés bevételeiből épültBelém toronyhoz. Valahol errefelé fogadta Mánuel király az Indiából hazatérő Vasco da Gamat.
Egy kerthelyiségben elköltött isteni ebéd után mentünk a Manuel stílusú Szent Jeromos kolostorba és templomba, amelyet az UNESCO a világörökség részének nyilvánított. Gyönyörű faragott mészkő külső, öthajós templombelső, Szent Jeromos festménye a hozzátartozó attribútummal az oroszlánnal. A történet szerint Jeromos, aki öt évig remeteként élt a sivatagban, beköltözött egy kolsotorba. Ott egyszerre csak feltűnt egy oroszlán. A szerzetesek mind elmenekültek, Jeromos azonban maradt és kihúzta a tövist a sérült oroszlán talpából, aki hálából mellészegült és egész életében kísérte.
A bejárattól nem messze, királyi szarkofágok szomszédságában temették el Vasco da Gamat.
Amúgy itt a kolostor kerengőjében írták alá Potugália, Európai Unióhoz való csatlakozásának dokumentumait, később pedig itt ratifikálták az Unió mûködését hatékonyabbá tevõ un. Lisszaboni Szerzõdést az unió miniszterelnökei.
Aztán mintegy véletlenül betértünk Lisszabon leghíresebb cukrászdájába, ahol persze már vártak bennünket, hogy kipróbáljuk a leghíresebb portugál süteményt, a titkos recept alapján készülő, krémmel töltött pastel de natat, amelyet itt a kolostor tőszomszédságában mindennap éjfélig frissen sütnek. Naponta tízezer darabot falnak fel a helyiek és a turisták!!!!
Péntek
Cabo de Rocaban kezdtük a napot. A kontinentális Európa legnyugatibb pontján, ahol ugyan csak egy világítótorony van, de ahogy Camoes a legnagyobb lusitán eposzban írta „ itt ért véget a föls és itt kezdődik a tenger” Vagy ahgy a pórnép mondta akkoriban: itt a világ vége.
Ezért most, a portugáliai válság kitörésének idején történt, hogy egy tudósító kijött ide és csak annyit mondott: Cabo de Rocából tudósítok, itt a világ vége.
Innen mentünk Sintrába, a Pena palotába, mely korát megelőzve egy XIX. századi Disneyland, millió stílus, tornyok, ívek, bástyák. Nem lehet tudni, hogy bajor kastély portugál stichhel vagy inkább elvarázsolt, ahol szembejön a hotdog árus. Eleve zöld kisvonattal visznek fel a kastélyhoz, amely az amerikai turisták álma, úgy is ellenőriznek kb. ötször, mintha be akarnánk sunnyogni a hullámvasútra. A történet is romantikus, II. Fernando, az úgynevezett művészkirály építette a szeretőjének, egy operaénekesnőnek és az építész bele is tett mindent, ami csak eszébe jutott, hogy ne érje szó a ház elejét.
Eperpiros és citromsárga épületrészek, arab szoba és bálterem, kerengő és kápolna.
De Sintra mást is tartogat számunkra, a XIV. századi várat, amelyet az az I. János kezdett el építeni, aki a batalhai kolostort.
Az épületet a XVII-XVIII. században is folytatták, a királyok mind hozzátették a magukét.
Az egyik fogadótér tetejét például 27 hattyú díszíti annak emlékére, hogy a királyi pár szeretett lánya, akinek kedvenc állata a hattyú volt 27 évesen elköltözött otthonról. A korabeli szokásokat tekintve szerintem nem kapkodta el...
Míg a másik terem plafonját 132 szarka díszíti, mert a királyné megcsalta királyt , aki ugyan idővel megbocsátott és elkészíttette a csodás kazettás mennyezetet, de hogy a kiránynét minden pillanatban emlékeztesse a történtekre, minden szarka mellé felfestetett egy a hűségre figyelmeztető intelmet.
A rossznyelvek szerint ugyan – mert ilyenek az udvarban is voltak – a királynak is volt vaj a füle mögött és azért festetett éppen 132 szarkát, mert pontosan ennyi udvarhölgy volt az udvarban, s ártatlanságuk elvesztéséhez nem kevés köze volt a királynak.
Amúgy fura népek ezek az uralkodók. Az egyik felesége pl. összeszűrte a levet hitvese, a király testvérével. Hogy megoldja a felmerülő problémát kommunikációs módszerekhez folyamodott. Először elterjesztette, hogy a királyból hiányoznak a férfias erények, de ez nem ártatott meg neki. Akkor világgá repítette, hogy homoszexuális, és ez már elég oknak bizonyult ahhoz, hogy elmozdítsák a trónról. A párocska erre a palota egyik szűk szobájába zárta az uralkodót, aki 9 évet élt még a börtönében.
A palotában egyébként gyönyörűen nyomon követhető az azulejo múzeumban előző nap látott technika mindegyike.
A csodaszép csempék korai darabjait még apró darabokból vágták ki, aztán volt amelyiket formákba nyomták, a többit festették. Mint a vadászteremben, ahol hatalmas faliképek vadász és rokokószerű kastélyjelenetekkel szórakoztatják az egybegyűlteket.
Egy gyors ebéd után sietünk, mert Estorilban, a lissaboni gazdagok lakó és nyaraló negyedében vár bennünket Hubay Jenő unokája, Hubay Sebrián László, akit Miki bácsi – ahogy ő emlegeti Horthy Miklóst - még a térdén lovagoltatott.
Az estorili tengerpart fölött kicsivel egy zsákutca végén automatikusan kitárul a kapu, amikor megérkezünk. A kertész elhessegeti az öt kutyát, Hubay pedig Benda Lacira való tekintettel barátságosan fogad minket.
Hubay magáról mesél, de a szemem a környezet vizslatja. A hatalmas nappaliban épp két Miro grafika néz velem farkasszemet. Az ebédlő kandallója fölött Hubay édesanyjának portréja, alatta Fülöp László szignója. A hanyagul félreállított kottatartón Hubay Jenő eredeti kiadású kottája. De a kottataró amúgy nem csak dísznek van, kéthetente házi muzsikára jönnek a barátok, utánunk néhány nappal például Szabadi Vilmosék érkeznek és hogy ne legyenek maguk, a vendéglátó meghívott néhány portugál muzsikust.
Házigazdánk szívesen mesél a családjáról, apjáról, Miklósról, aki ismert festő volt, anyjáról a norvég kisasszonyról, akit apja Horthy fogadásán pillantott meg először. A családi legendárium szerint ott bökte meg a barátját és közölte, hogy az a szőke lány lesz a felesége. És így is lett.
A papa egyébként a Herendi gyár igazgatója volt és nem mellesleg festő. Hubay a háború után Norvégiában nevelkedett, aztán Svájcban tanult. Aztán a család Portgáliába költözött, apja alapította az ország első porcelángyárát, ő pedig apja nyomdokain sikeres üzletember lett, hosszú időn át vezérigazgatója az összes európai Disneylandnek!
Mesélt a Dunára néző Hubay villáról, amelynek helyén ma Viktória néven szálloda áll, a felajánlott kárpótlási jegyekről, amelyeket nem fogadtak el a nővérével, a 8000 holdnyi Győr melletti birtokról és a 48 000 holdnyi felvidékiről. Elvettek mindent, ma már nem keresnek mást, mint egy Rembrandtot, amit valószínűleg az oroszok vittek el és egy Cranachot, amiről tudják, hogy Angliában van és 8 millió Eurót ér.
És hogy milyen a világ. Egy szép nap egy láda érkezett az estorili házba. Kinyitották és lásd csodát: színültig volt ezüsttel. Az óriási szamovárt, a gyertyatartókat mi is láttuk. A történet pedig mesébe illő.
A szülei anno elástak egy csomó ezüstöt a Mosóczi birtokon. Két egykori szolgálójuk a háború után kiásta a ládát és a legnagyobb titokban Bécsig gyalogolt velük, ahol tudván, hogy édesapja felesége norvég, leadták a norvég követségen. A követség pedig kipostázta hozzájuk. Kérdeztük, hogy megjutalmazták-e őket, monda, hogy kinyomozták, hogy kik voltak, de a sors fintora, hogy sohasem sikerült eljuttatniuk hozzájuk semmilyen segítséget.
Mesébe illő történetekből egyébként is kifogyhatatlan Hubay. Egyszer például a Berlini Filharmonikusok alapító elnöke kereste és egy régi Stradivariról érdeklődött.
Hubay tudta, hogy az a nagyapjáé volt, aki a végrendeletében meghagyta, hogy halála után el kell adnia, mert a hegedű sajátossága, hogy ha nem használják, akkor tönkremegy.
A család tehát eladta Hubay Jenő egyik tanítványának. A hangszer évtizedekkel később Hong Kongban tűnt fel. Itt bukkantak rá a Berlini Filharmonikusok, akik az első hegedűsnek akarták megvenni, de csak azok után, hogy tisztázták, renben van –e a múltja. Kinyomozták a hengszer előéletét és eljutottak Estorilba, ahol Hubay biztosította őket, hogy igen az övék volt és ők adták el. A berliniek ezek után három millió Euróért megvették a Stradivarit.
Hubay már Orbán Viktorral is beszélt arról, hogy vissza kellene szerezni, kerüljön ismét Magyarországra, használja egy tehetséges magyar hegedűs.
A miniszterelnök egyébként nem egyszer ült abban a nappaliban, ahol, mi és fel is kérte Hubayt nagykövetnek, de ő nem fogadta el. Nem mintha nem találná Orbánt brilliáns elmének, vagy nem viselné szívén Magyarország sorsát. Szívesen ad tanácsokat is, de az üzleti életben van tapasztalata. Disneyland volt az élete és eljutott a legmagasabbra.
( Így férnek meg egymás mellett békében a kandallón az aranyozott műanyag Mikiegerek és a családi ezüstök.)
Estoril nevezetessége egyébként a pálmasor végén álló Casino,, amely sokszorosa a montecarloinak. Itt forgatták a Casino Royalt és James Bond nem először járt itt.
Aztán továbbmegyünk Cascaisba, gyönyörű Nizzához hasonló tengerpart, pici főtér, étterem kávézót ér, mi felhalmozunk egy csomó sütit és böcsülettel megmeózzuk a helyi cukrászokat.
Nyolcan veszünk vagy 10 féle édességet, gondosan elosztjuk és így nyugodtan állíthatjuk, hogy minden süti alapja a vanilia krém, olykor narancs, olykor alma aromával vagy darabokkal, levelestésztával, piskótával, de az alap ugyanaz. A magyar cukrászat mégiscsak változatosabb.
Szombat
Az első igazán laza napunk.
Obidos egy Szentendréhez hasonlítható ékszerdoboz város. Egyetlen bájos főutcájába egy várkapunk jutunk át. A boltívek alatt szokásos kék csempéből álló kép, a középkori falak felhangosítják a helyi gitáros muzsikáját, aki láthatón itt tölti a munkaidejét. A fehér kis házak görögös ablakokkal és kapukkal tapadnak egymáshoz, a falakon a legkülönbözőbb színű bougenvilliák futnak, mit futnak, burjánzanak, lilák rózsaszínek, narancsok kéeke és pirosak. Van kicsi templom, meredek mellékutcák, kézzel horgolt függönyök, patinásra kopott piros cseréptető dömping, a hegy tetején középkori vár, fujj, már mesélni is giccses.
A főutca házaiban turistáknak felszerelkezett boltok, a helyi specialitás a csokiból készült apró pohár, amibe vadcseresznyelikőrt öntenek. Élvezetes hely, ma. Mindebből Aragóniai Izabel nem sokat profitálhatott a várban fent, amit Dénes király adott neki nászajándékba 1282-ben anno domini.
Aztán Nazaré, egy kis halászfalu, a halászat régen veszélyes üzemág volt, a férfiak kihajóztak és csak egy hét után jöttek, vissza, ha jöttek. Az asszonyok vártak és minden nap felvettek egy alsószoknyát, a hetediken az uruk tiszteletére a legdíszesebbet. Amikor megérkezik egy turistabusz, az aszalt gyümölcsöket áruló asszonyok felugranak és elkezdik mutogatni a hét alsószoknyájukat, amely alatt glatt keményített csipkeszárú fehér bugyogót hordanak. A nénik bokája dagadt, térdük kalács, lábszáruk sötétbarnára sült, de az alsószoknyát emelgetve a tér és a bugyogó között hófehér a lábuk.
Sok a turistabusz, a meló strapás, de fogy a füge.
A tenger fölé sziklahágó magasodik. A legenda szerint egy templomos lovag egy szarvast üldözve a lovával vágatott. Egyszerre csak elérkeztek egy szikla kiszögeléshezm amikor a szarvas a mélybe zuhant. A lovag lova is vágtatott tovább, a lovas is későn vette észre a szakadékot és fohászkodni kezdett a Szűzanyához, aki az utolsó percben megállította a lovát. A csoda emlékére egy kis templomot emelt a lovas, amit a zarándokok persze kinőttek és 1377-ben építettek egy nagyobbat is, a Nossa Senhora da Nazarét.
Vasco de Gama is ide a sziklához jött fohászkodni, hogy sikeres legyen az útja.
A szabadidőnkben megpróbálom lefényképezni az agyammal is a sziklák alatti plázst és a csodálatos tengert, hogy rosszabb időkben csak előhívhassam a képet az emlékezetemből. De azért még besétálok a faluba. Faszénen sült hal illata lengi be az utcákat, de olyan áthatóan, mintha mindenki ugyanakkor és ugyanazt enné. A nénik hajolgatnak a nem több, mint a földtől 40 cm-re lévő faszén sütő fölé, amelyek fele akkorák, mint a régi kerek szocialista faszénsütők, a 70 éves szentendrei házainak kerti alkalmatosságai, mégis elfér rajtuk négy hal. Biztos sok jó hal kis helyen is elfér.
Aztán megebédelünk az Atlanti óceán partján, a tenger sima, a nap káprázatosan süt, legalább 30 ha nem 35 fok van és október közepe.
Innen megyünk egy XVI- századi kastélyból átalakított luxus szállodába az úgynevezett pousadaba, nem messze Sintrától. Olvasgatunk és beszélgetünk a medence partján, aztán este besétálunk a városba, hogy a szabadban vacsorázzunk, idén vélhetően utoljára. Az étterem tulajdonosnője miután megtudja, hogy szeretnénk kiülni, bemegy és kicipeli az asztalokat az utcára. Öt perc alatt megterít a mi nagy csapatunknak. Laci profin fordítja a portugál étlapot és amiben nem biztos, megkérdezi, erre a nő beszalad és pár perc múlva megjelenik egy kitálalt étellel, hogy lássuk mit nem értünk az étlapon.
Boros hajózási élményeit meséli, mi megszakadunk a röhögéstől,Laci pedig portugál forgatásait és élményeit idézi fel, amelyek nem kevésbé szórakoztatóak.
Vasárnap
A nap nagyobbik részében a gyönyörű Coimbraban császkálunk, ahol
ahol hat király bölcsője ringott és így a nemzeti öntudat megtestesülésének a színhelye. 1347-ig ez volt Luzitania fővárosa, ma már csak a tudományé, lévén ez Portugália legrégebbi egyetemi városa, de ma is 25 000 diák tanul itt. A várost az a Dinis király alapította a XII. században, akinek a felesége a rózsa csodáról híresült el. A történet persze nekünk is ismerős, a királyné neve nem meglepő módón magyarul Erzsébetnek hangzik, aki a szegényeknek kenyeret vitt, de a király ezt nem szívlelhette és amikor egyszer elcsípte és megkérdezte, hogy mit visz a hóna alatt, a kenyerek rózsává változtak.
Az egyetem könyvtára olyan csodálatos, hogy talán az én nagy kedvenceimet a pannonhalmit és a bécsit is lepipálja. 1537-ben V. János király alapította, a leggazdagabb király, akinek uralkodására esik a braziliai bányák aranyának kitermelése.
A könyvtárnak három része van és fent 40 ezer, lent további 200 000 latinul íródott kötetet tárolnak. A könyvtár rovarmentesítését teljesen bio módon oldották meg, denevéreket költözettek be, akik éjszaka kirepültek és tették a dolgukat.
A diákokra cerberusok vigyáztak, arról gondoskodtak, hogy csönd legyen, illetve ők hozták elő a kívánt darabokat, ha a diák csöngetett.
Rendnek kellett lennie, ezt bizonyítja a pincében található börtön. Érthetően magánzárkákba küldték azokat, akik utcai verekedésben vettek részt, vagy egyszerűen csak nem értek be estére időre.
Aztán irány Porto. Buszos városnézés és sok portugál süti után fejünkbe vesszük, hogy megnézzük a Serralves alapítvány múzeumát, amelynek már az épülete is izgalmas. A nagy fehér minimál tömb10 évvel ezelőtt elnyerte a legnagyobb építészeti díjat. A benne lévő videoart kiállítás nem csigázott fel jelentősen, de aztán a gyönyörű parkon keresztül elsétáltunk az itt art nuovonak mondott, szerintünk bauhaus villába, amely akkora élmény volt, mint talán semmi. az 1923- ban épitett villa, hatalmas tereivel, síma formavilágával, olyan gyönyörűség, hogy 90 év múltán is design etalon lehetne.
Ha én lennék a portugál idegenforgalmi hivatal vezetője, ez lenne az egyik olyan nevezetesség, amit minden prospektusba beletennék.
Porto
A portói pousada, ahol lakunk, egyszerűen mesés. Ez Portugália legújabban restaurált kastélya. Egy XVIII.századi barokk palota, amit csodálatosan helyreállítottak. Freskók, tükrök, gyönyörű bútorok. A közvetlen folyóparti kertben medence, bent fedett uszoda, spa. A szálloda részt a mellette levő magtár átalakításával tökéletes ízléssel alakították ki. Óriási szobák, kilátás a folyóra, az eredeti faragott kőablakpárkányokra belülről le is lehet ülni, minden letisztult, a maga módján modern, kényes eleganciájú, khekibe hajló matt arany színű.
Nem mertünk a hotelben maradni vacsorára,mert túl sok nulla ugrált lelki szemeink előtt. A medence és egyben a folyó partján, Portó legszebb része a lábaink előtt hevert, egy- egy pezsgő vagy koktél elszopogatása után indultunk éttermet keresni.
Egy darabig gyalogoltunk, kísérleteztünk busszal, de az út egyre csak emelkedett, Boros nyavalygott, nekiálltunk hát énekelni, egy rakat komoly tudós és üzletember, a hetvenes évek Mókus őrsévé avanzsált, elég vicces volt.
Aztán Gábor kupaktanácsra hívott három taxisofőrt, azt próbálta nekik elmagyarázni, hogy vigyenek egy családias étterembe, ahol jó a kaja, ahova ők is szívesen járnak. Próbálkozott angolul, aztán németül, franciául, olaszul és spanyolul, semmi eredmény. Mint az egyszeri viccben, amikor áll a paraszt bácsi az úton és ugyanígy próbálkozik a turista, míg végül kedveszegetten elmegy. És akkor a paraszt bácsi odafordul a gyerekhez: Na látod mennyi nyelven tudott, oszt mégsem ment vele semmire.
Szóval visszatérve Gáborhoz, végül mutogatott, távolabbról a nagy vehemenciától úgy tűnt, hogy már-már tornagyakorlatokat végez, amikor Laci a segítségére sietett és benyögte a belvárosi I. Lajos híd nevét portugálul. Ezek fellélegeztek, mi meg hamarosan rájöttünk, hogy csak pár percre ácsorogtunk.
A híd és a vár csodálatos esti kivilágítása alatt a portoi folyóparton vacsoráztunk. Nem volt házias, legkevésbé sem taxisofőrös, inkább turistás, de a legjobb helyen a legjobbkor, októberben a folyóparton a szabadban, teljes városi díszkivilágításban. Soha rosszabbat!
Hétfő
Megnéztük a portoi katedrálist, aztán bementünk a San Bento pályaudvarra, ahol az azulejoval borított monumentális falak között ismét szó esett Tengerész Henrikről.
Voltunk a XIII. századi Szent Ferenc templomban, amit az egyház az ellenreformáció után teljesen beborított arany fafaragásokkal. Kétszáz kiló arany és a rengeteg szobor meg ciráda lenyűgözhette a híveket, minket kevésbé. Mindenesetre érdekes volt hallani hogy nincsenek véletlenek, hiszen az egyház vissza akarta hódítani a híveket és a többségében írástudatlan embereknek a szobrokkal akarta elmagyarázni a XII törzs születését vagy a ferences szerzetesek történetét, akik Marokkóban az életüket is áldozták. Mindenesetre meglepő, hogy a szegénységet és puritánságot hirdető ferencesek ilyen fényűző templomot alkottak és ilyen döbbenetes pénzeket költöttek, de állítólag sok gazdag ember halmozta el őket adományokkal. It hallottunk előszőr Dávid király apjáról, Jesszéről.
A hajókirándulás idején már tűző napsütésben ringhattunk. Az egykori borszállító hajó korhű másán áthaladtunk Porto hat hídja alatt és a partokat nézve ismét úgy éreztük, mintha egy opera terjedelmes és patinás díszletei között hajóznánk.
Az érzekeinket az itt szétosztott pesti csokival bevont guatemalai kávé csak turbózta.
A borkóstolás helyszíne az 1920- ban alapított Graham gyár pincészete volt, ahol évente 25 millió palacknyi portóit állítanak elő.
Egy skót család alapította a céget azok után, hogy itt 1755-ben Portugáliában kijelölték a három fő bortermő vidéket. A bor minőségét - mondták - két alapvető dolog, a klíma és a talaj határozza meg. Ehhez már csak hozzájárul az a palához hasonlítható kőzet, amely nagyon jól tűri a nedvességet, de át is ereszti. Az Atlanti óceánról érkező áramlatok mérséklik az időjárási szélsőségeket, mégis a középső és a keleti területekről származik a jobb bor.
A portóihoz felhasznált szőlőtőkék talaját teraszosan művelik. de miután a teraszok nagyon keskenyek, a termést csak kézzel lehet szedni. Ez egyben lehetőséget teremt arra is, hogy a szemeket, már szedéskor nagyság szerint csoportosíthassák.
A legjobb bor a mai napig a taposott szőlőből készül. Ezek után következik a fermentáció. Ilyenkor alakul ki a száraz bor. A portói bor sajátossága azonban az, hogy a fermentációt leállítják, hogy a cukor benne maradjon a borban. Ehhez 77%-os természetes alkoholt, brandyt használnak. Utána a bort elszállítják és hat hónapig a Douro völgyben tárolják. A szüret után hat hónappal azonban ott már annyira kezd felmelegedni az idő, hogy a hordókat vissza kell hozni.
A portói fehér bor egészen új, félédes és extra dry verziója készül, ezeket lehűtve aperitifként használják.
A vörös is kétféle. Az úgynevezett ruby sötét vörös. Hatalmas tölgyfa hordók előtt álltunk, amelyekben ezeket tárolják. Tekintettel arra, hogy a mennyiség döbbenetes, kevés levegővel érintkezik, nagyon lassú az oxidáció. Ezek a borok gyümölcsösek, szilva, cseresznye, eper, áfonya ízeket lehet bennük felfedezni. Hosszú évekig tartják őket a nagy hordókban. Amit mi kóstoltunk, az egy 2006-os szüretelésű szőlő volt, amit idén palackoztak először. A lassú oxidációnak köszönhetően és amiatt, hogy félig műanyag félig parafa dugót tesznek bele, az üveg kinyitása után a bor még hat hónapig fogyasztható. ( feltéve, hogy marad még a palackban valami)
A másik vörös az úgynevezett "tony" barnás színű. Ezt kis tölgyfahordókba teszik, az oxidáció ezúttal gyors. Csak parafa dugóval lehet palackozni és a nyitást követően három napon belül meg kell inni.
A pince raktárában őrzik az úgynevezett vintage évek borait, így nevezik a legjobb szüretek évjáratait. Vintage évből évtizedenként kettő, szerencsés esetben három van. Ezekben az években a bort nem szűrik. A nagy hordókban legfeljebb három évig tárolják, sötét üvegekben ( hogy lassítsák az oxidációt) fektetve érlelik.
Fogyasztás előtt egy napig állítani kell őket, hogy leülepedjen, de még ezek után is szűrni kell. ( Szóval guzmis egy dolog és semmilyen hirtelen felindulást, hebehurgya manővert -hogy no drágám mi lenne, ha most ezt meginnánk - nem tűr)
Az évszázad legjobb évei a 94, a 77, a 85 és az 1963 voltak.
A kaviart csapatban ezúttal is voltak borszakértők, borrend tagok is, akik szerint jó borokat kóstoltunk, egy fine wine- t, aztán egy érett cseresznyére emlékeztető 2006-os szüretelésű rubyt és egy 10 éves tonyt, aminek a színe inkább egy jó konyakéra emlékeztetett.
október 18. Kedd
Tomárt tényleg nem lehetett kihagyni. Elmentünk Portugália legrégebbi zsinagógájába és a múzeumban a holttengeriekhez hasonló tekercseket láthattunk. De a hely az ugyanilyen különleges keresztény érdekességeiről is hires, hiszen a Templomos lovagok rendjének betiltása után Portugáliában a templomosokat nem végeztették ki, hanem a XIII. században új rendet alapíthattak, a Krisztus Lovagrendet. Amely egyrészről egyedülálló mentőcsomag volt, hiszen még 100 évig továbbélhetett a rend, márrészt a király altruista mentőakciója mögött anyagi érdek is lappangott, hiszen a templomosok hatalmas vagyonnal rendelkeztek, amelyet kár lett volna veszni hagyni. A rend főnöke Tengerész Henrik volt ( nanáhogy) és Tomarban emelt templomuk a jeruzsálemi Szent Sír és Salamon templomának mintájára emelték.
Hatalmas kolostor ez, több kerengővel, az egyikben temettek a másikban csak mostak, a harmadikban sétáltak, a negyedikben kenyeret osztottak a szegényeknek. A fénykorban nem kev
Kepes már Berlinben Moholyval dolgozott, aztán Chicagoban igazgatta a Moholy Nagy Tervező Intézet Fény-Szín részlegét, később a Cambridge-i Vizuálás Tudományok Házát. Hat kötetben gyűjtötte össze a látás nyelvéről alkotott elképzeléseit ebből festőművész barátainknak ajánlottunk egy gondolatot: "Nos, ahhoz, hogy megtanítsuk a gyermekeinket ,,dolgokat nézni", olyan dolgokat kell adnunk nekik, amelyeket érdemes nézni.” A Vizuális Központban az igazi élményt legnagyobb meglepetésünkre nem a festmények és fotogrammok jelentették, hanem egy Kepes munkásságáról szóló 3D-s film, amely maga is művészeti alkotás volt, hiszen létrehozói elképzelték, hogy milyen háromdimenziós víziók letisztult és végső fomája lehet egy-egy a múzeumban található Kepes festmény. A filmet ugyanaz az Aneima CGS készítette, mint az Egon és Döncit, az első magyar 3 D-s animációs filmet.
Nála derült ki, hogy miért van egy-egy terültetnek sajátos ízű tejterméke. Azt meslélte, hogy Úgy kell elképzelnünk, mint " egy-egy dűlön szelektált sajtot.” Mi laikusok mostanáig azt hittük, hogy az íz tej, technológia vagy ízesítés kérdése. Ehelyett azonban a helyi mezoklíma, azaz egy adott terület feletti elkülönült éghajlat a titok. A mi mezoklímánkban mezobaktériumok vannak jelen, ezek telepszenek meg a falakon. A sajtok ízét nem a tej adja, mindegy tehát, hogy svájci vagy magyar tejbe kerül-e az érlesztő baktérium, hanem maga a baktérium adja, amelynek a tej fehérjéje csak táptalaj. A baktérium a tejcukorral táplálkozik, ezért a mifelénk honos sajtok, az orda, zsendlice, gomolya mindig savanyú.
Az érlelő pincében ott sorakoztak a csodaszép kerek tömbök, amelyektől egy eidami piacon el vagyunk ragadtatva. Mi itt sem kevésbé ámuldoztunk és még olyat is láttunk, hogy egy-egy kerek darab vízben tartva várta, hogy a Gundelbe illetve a Gresham Palota éttermébe vigyék. 
(Itt egyeseket megállított a szenvedély)
Amikor Thummererék idejöttek Noszvajra a régi TSZ pincéjében egy centi penész sem volt. Ma pedig, mutat végig büszkén a szürke és olykor fehér falakon, ez már a SAJÁT penészünk! És virágzik!.jpg)
.jpg)
A húst karamellizált salotta hagymával, gombával és halványítózellerrel tálalta nekünk.
.JPG)
